|
|
 |
 Árérzékeny fény
Fotókereskedelem
A híres fotográfusok alkotásainak piacán valóságos árrobbanást hoztak az elmúlt évek. Kipukkan-e a léggömb, vagy változatlan iramban dőlnek meg a rekordok a jövőben is?
Andreas Gursky akár rocksztár is lehetne, ha nem fényképezőgép lenne a kezében, hanem gitár. Műtermét a bázeli sztárépítészekkel, Jacques Herzoggal és Pierre de Meuronnal terveztette, alkotásait a híres műgyűjtő, Gloria von Thurn und Taxis hercegnő is vásárolja, lemezborítót terveztetett vele az egyik leghíresebb német őspunkbanda, a Toten Hosen, Madonna pedig rendszeresen vendégül látja őt otthonában. Bármit fényképez, népszerű lesz, de nem úgy, hogy elfordulna tőle a múzeumi világ. Képeit London és New York aukciósházaiban árverezik, a leütési ár dollárban gyakran hat és hét számjegyű.
Május közepén például egy heves árverési ütközet végén valaki 2,2 millió dollárt fizetett egy nagytotálért, amely az egyik amerikai diszkontbolthálózat egyik csarnokát ábrázolta. A 90-es évek közepe óta több mint 230 Gursky-kép került kalapács alá, a képek összértéke meghaladja a 25 millió dollárt. Szinte bizonyos, hogy Andreas Gursky a jelenkor legdrágább fotóművésze, a rocksztár megnevezés tehát valamennyire jogosan megilleti. Bármennyire is látványosak Gursky képei, alkotásainak értéke azért is növekedett jelentős mértékben az utóbbi években, mert a fotóművészet mint ágazat is felértékelődött. Az elmúlt öt évben valóságos árrobbanás történt.
Tőzsde fölött Az Artprice művészeti adatbázis kimutatásai és indexei arról árulkodnak, hogy az olyan klasszikusnak számító amerikai fotográfusok, mint például Richard Avedon vagy Irving Penn alkotásainak ára 1998 eleje óta másfél-kétszeresére ugrott, miközben ugyanezen idő alatt a német technológiai tőzsde indexe, a DAX vagy az amerikai Nasdaq csupán 1,3-szoros növekedést mutatott. A világ legnagyobb művészeti adatbázisa, az Artnet szerint pedig a 100 legdrágább fotóalkotás közül 84 gazdát cserélt az elmúlt öt évben, a tíz legértékesebb közül kilencet 2005 októbere óta dobtak piacra.
„A fotóművészet piaca mára elérte a klasszikus műkereskedelem szintjét” – mondja Klaus Honnef szakértő, az egyik legfontosabb kortárs művészeti vásár, a Documenta egyik szervezője. Amerikában a pénzpiacokon meggazdagodott üzletemberek vagyona serkenti a keresletet, nyomja felfelé az árakat. Európában a legnagyobb múzeumok, amelyek – eltérően amerikai versenytársaiktól – a fotóművészetet sokáig mostohagyerekként kezelték, most lázasan beszállnak a versenybe, és igyekeznek feltölteni a raktáraikat. A legmagasabb árkategóriában rendre ugyanazok a nevek olvashatók. Gursky mellett az amerikai Richard Prince, az 1971-ben elhunyt ugyancsak amerikai Diane Arbus, a japán Hiroshi Sugimoto, a brit duó, Gilbert & George és természetesen a 20. század első felének klasszikus amerikai művészei, Man Ray, Edward Weston, Alfred Stieglitz és Edward Steichen.
„A kínálat szűkös” – mondja Ute Hartjen, a berlini Camera Work AG galéria egyik vezetője, főleg mert még a legnépszerűbb művészek esetében is csak néhány formátum és motívum igazán keresett. Az Artnet szerint például ugyan 320 Gursky-képet bocsátottak árverésre a 90-es évek közepe óta, de csak körülbelül 230 talált vásárlóra. És ami érvényes a jelenkor sztárjaira, hasonlóképpen alkalmazható a századforduló mesterfényképészei vagy a klasszikus modernek alkotásaira is. „Rekord árakat csak akkor lehet elérni, ha a másolatok száma nagyon kicsi, a képek minősége kifogástalan, csak elsőrendű tulajdonosai voltak eddig és az eredetük pontosan visszanyomozható” – hangsúlyozza Hartjen.
Ritkaságszám A kínálat szűkösségének hatása a szupersztárok szintje alatt is érvényesül. „A magas árak nem automatikusan kapcsolódnak a művészeti minőséghez, inkább a műkereskedelemben betöltött pozíciót fejezik ki” – mondja Luminita Sabau, aki a 90-es évek közepe óta Németország egyik legjelentősebb fotóművészeti gyűjteményét állította össze a DZ Bank megbízásából. Öt, hat, hét évig vagy akár még hosszabb ideig is tart, amíg egy frissen diplomázott fotográfus eljut első árveréséig.
Azt pedig a galériák tulajdonosai határozzák meg, hogy egy művészre egyáltalán felfigyelnek-e, avagy sem. Ők bukkannak rá a tehetségekre az egyetemeken vagy ambiciózus ügynökségek adatbázisaiban, kiállításra viszik alkotásaikat, helyet biztosítanak nekik különböző gyűjteményes kiállításokon, elhelyezik képeiket a megfelelő magazinokban, katalógusokban, és segítik albumjaik kiadását. Minél híresebb és befolyásosabb a galériatulajdonos, annál biztosabb, hogy a művek értéke gyorsan emelkedik.
A galériások és a meghatározó műgyűjtők között gyakran olyan szoros a kötelék, mint a művész és ügynöke között. A kapcsolatot a kölcsönös előnyök határozzák meg. A gyűjtő messze az árverési ár alatt jut a képekhez, cserébe vállalja, hogy az alkotásokat hosszabb ideig a gyűjteményében tartja. A galériások így biztosítják be, hogy kedvenceiknek állandó forgalmuk legyen, de egyben a kínálatot is ellenőrzésük alatt tarthatják, stabil értéknövekedést garantálva az alkotóknak.
Feltűnő kép Ez a helyzet Gurskyval és kölni galériásával, Monika Sprüth-tel is, amióta a kameracsillag karrierje felfelé kezdett ívelni. Évente csak viszonylag kevés új alkotás hagyhatja el a műtermet, amelyet csak válogatott névsor vásárolhat meg. Az eredmény: az aukciósházak és a galériák között óriási a szakadék.
Hogyan viselkedhetnek ebben a világban a befektetők? Alapvetően két lehetőség áll a tapasztaltabb gyűjtők előtt, hogy elkerülhessék az aukciósházak túlzásait, a magas árakat:
- Egyrészt szépen kivárhatják az árverési csaták végét, megnézhetik, hogy mely alkotások nem találtak vevőre, és megpróbálhatnak a kikiáltási árhoz képest valamiféle árengedményt kicsikarni.
- Másrészt olyan területekre próbálnak meg koncentrálni, amelyekkel egyelőre nem foglalkozik senki.
„Ha a hiroshimai atomtámadás pillanatát vagy a My Lai-i mészárlás egyik gyerek áldozatát bemutató eredeti kópia bukkan fel, azért minden pénzt megfizetnek” – meséli Rudolf Kicken, galériatulajdonos.
Dietmar Palan
|
|
