|
|
 |
 Áramember
Kocsis István
Az MVM vezérigazgatójának szinte mindenhez köze volt, ami
a rendszerváltás óta a magyar iparban történt. Ő szervezte az energetikai szektor
privatizációját, Csányi Sándor üzlettársa és barátja, volt MDF-es, és nevezték már az MSZP titkos adujának is. A nyilvánosságot lehetőség szerint mindig kerülő topmenedzsernek
sokak szerint ott lenne a helye a legvagyonosabb emberek listáján is.
“Kocsis István egy rendes ember” – ezekkel a szavakkal emelkedett szólásra 2002-ben Csányi Sándor, az OTP elnök-vezérigazgatója Kocsis István 50. születésnapi ünnepségén, a Budai Vár egyik elegáns éttermében. Szemtanúk szerint a bulin részt vett a magyarországi gazdasági és politikai elit számos befolyásos tagja. Az ünnepelt akkoriban az RWE Magyarország nevű, német tulajdonban lévő energetikai cég igazgatója volt. Korábban ő hozta tető alá azt a privatizációs szerződést, amellyel az RWE megvetette lábát Magyarországon. Jelenleg a Magyar Villamos Művek (MVM) vezetőjeként többek között az RWE-vel küzd az akkori szerződések módosításán, miután a Magyar Energia Hivatal felszólította a beruházókat, hogy engedjenek az áram árából. A német céggel való sokféle kapcsolata azonban csak egy kis szelete rendkívül színes pályájának.
Bármi áron Kocsis István közel 15 évig tanított és kutatott a Műszaki Egyetemen, bár oktatóként megragadt az adjunktusi fokozatnál. Tagja volt a BME pártbizottságának, és 1985-ben kollégiumi igazgatónak is kinevezték. MSZMP-s funkciója ellenére több volt kollégája és diákja szerint is a pártban renitensnek számított. Az általa vezetett Kármán Tódor Kollégiumban aktív diákköri élet folyt: a nyolcvanas évek végén egymásnak adták a kilincset a reformok szükségességéről beszélő előadók, Hankiss Elemértől Lengyel Lászlóig, Bihari Mihálytól az amerikai nagykövetig. Az akkor Pitek becenévre hallgató tanár elintézte, hogy az egyetem nyomdájában hivatalosan indexen lévő könyveket sokszorosítsanak: sok egyéb mellett kiadatta Orwell 1984-ét vagy a román titkosszolgálat éléről Amerikába szökött Pacepa emlékiratait. Kapcsolatban volt a KISZ reformköreivel, kirándulásokra, előadásokra járt. A rendszerváltás idején is aktívan politizált, egyetemi irodájában MDF-szervezetet alapított. Politikai karrier helyett azonban 1991-ben elment főmérnöknek a stratégiai fontosságú Fegyver- és Gázkészülékgyárba (FÉG), amelyet volt tanárkollégája, Latorcai János irányított.
A KDNP egyik fontos politikusának számító Latorcai János hamarosan az ipari minisztériumba került, ahová Kocsis is követte. Mikor Latorcai miniszter lett, Kocsis helyettes államtitkári rangot kapott, és a régi egyetemi kollégák közül még heten kerültek vezető beosztásba a tárcánál. A minisztériumba kerülő mérnökök között volt többek közt Hegyháti József, Zagyi László és Becker István is. Utóbbiak később a privatizációs vállalatnál is együtt dolgoztak Kocsissal, és a mai napig tart a barátságuk. A műegyetemi csapat összetartására néhányan bizalmatlanul néztek, a közgazdászok „itt van a hegesztési tanszék” elszólásokkal élcelődtek a hátuk mögött.
Kocsis szerteágazó ipari kapcsolatrendszerét már minisztériumi munkája idején kiépítette. Hozzá tartozott az úgynevezett „piszkos 13” csoport, vagyis azok a nagy iparvállalatok, amelyek rendbetételét a kormány stratégiai fontosságúnak tartotta, többek között a Taurus, a Rába és a Borsodchem. „A gazdaság stabilitása érdekében ezeket a vállalatokat meg kellett mentenünk, viszont nagyon kevés pénzünk volt erre. Sikerült kihozni őket az adósságspirálból. Izgalmas feladat volt. Néhány privatizációjában később részt vettem” – emlékezett erre az időszakra Kocsis. Ekkor alakult ki az a munkamódszere, amelyet később a privatizációs szervezetnél is megtartott: nem az irodájából figyelte a cégek működését, hanem rendszeresen kijárt terepre. Gondos gazdaként személyesen ellenőrizte őket. „Tudta, hogy mire a hivatali szűrőkön és a vállalati hierarchián végigér egy üzenet, addigra az sokat finomodik, sokan kozmetikázzák. A napi ügyekbe nem akart beleszólni, sőt, az volt az elve, hogy hagyjuk a helyi vezetőket dolgozni, de időben tudni akarta, ha letérnek a vállalatok a kijelölt útról” – mondta Zagyi László volt kolléga és barát. A különleges bánásmódban részesülő óriáscégek megalapították a Magyar Ipari Konszernek Országos Szervezete nevű érdekvédelmi csoportot, Horváth István, a Dunaferr vezetőjének kezdeményezésére. A szervezet vezetésébe Kocsist is beválasztották. Később az ÁPV Rt. vezérigazgatói székében töltött utolsó munkanapján Kocsis írta alá azt a vagyonkezelési szerződést is, amely Horváth Istvánra és a menedzsment többi tagjára bízta az acélművet. A magyar ipar konszolidálása mellett az ipari tárcánál külföldi beruházásokat is szervezett, többek között személyesen kísérgette az új gyártelepének helyet kereső Audi menedzsereit. Az Audival folyó alkudozás akkora erőfeszítést igényelt, hogy Hegyháti Józsefnek egyszer így fakadt ki: „Na, az Audit még idehozzuk, aztán mehetünk nyugdíjba”. A felkiáltás szólt annak is, hogy ez a beruházás mérete miatt különösen fontos volt, hiszen az akkor 40 éves Kocsis komolyan soha nem gondolt arra, hogy hátradőljön. „Munkamániás, rendkívül szorgalmas. Reggel fél nyolctól este nyolcig dolgozott, sokszor szombaton is, néha még éjjel fél tizenkettőkor is az irodájában ült. Most is két titkárnője és két sofőrje van, másképp nem bírnák a tempóját” – állították róla többen egybehangzóan.
„Kocsis tipikus végrehajtó ember. Amire parancsot kap, azt maradéktalanul teljesíti. Amikor az volt a feladat, hogy a költségvetésnek szállítani kell több száz milliárdot, akkor ő besöpörte a pénzt” – emlékezett egy, a Horn-kormány idején a Pénzügyminisztériumnál dolgozó vezető. „Csak a feladatra figyelt. Vezetőinél nem kérdezett vissza, a kitűzött célt bármi áron teljesítette. Mindent kipréselt az embereiből, de magát sem kímélte” – tette hozzá a korszak egy másik befolyásos tisztségviselője. „Kocsis olyan, mint egy jó katona. Amikor vagyonkezelést kértek tőle, akkor sikeresen menedzselte a rá bízott vállalatokat, amikor privatizálni kellett, akkor gyorsan túladott rajtuk. Nem az elv, hanem a konkrét feladat érdekelte.”
Fehér asztal A nagy munkabírásával jó benyomást keltő Kocsist 1993-ban az Állami Vagyonkezelő Rt. (ÁV) vezérigazgató-helyettesévé nevezték ki. (Két évvel később az ÁV és az ÁVÜ összevonásával alakult meg az ÁPV Rt.) Az Antall-kormány idején az ÁV a tartósan állami tulajdonban tartott vállalatokkal foglalkozott. Ahogy az akkor ott dolgozók mondták, 1993 végéig a társaság „nagyon passzív volt, nem akartak semmit sem eladni”. Többen emlékeztek arra, hogy igazgatósági értekezleteken Kocsis is több vállalat esetén mondta, hogy ezt vagy azt még nem kell eladni, hanem előbb fel kell készíteni a privatizációra. Amikor viszont ’94 elején Csepi Lajost nevezték ki az ÁV élére, változott a hivatalos irányvonal. Csepi arra utasította embereit, hogy készítsenek koncepciót az ÁV-hez tartozó cégek privatizációjára, és a munka koordinálásával a tranzakciós vezérhelyettes Kocsist bízta meg. Rohammunka volt, mert áprilisra ki voltak írva a választások, és Csepi addigra kész terveket akart. Sokak meglepetésére az addig „vagyonkezelgetőnek”, „az ágazati lobbi emberének” leírt Kocsis határidőre szállította a koncepciókat. Ráadásul sok közülük később a Horn-kormány idején az akkor leírtak szerint meg is valósult.
Az 1994-es kormányváltás elsöpörte a privatizációs szervezet korábbi vezetését. Távoznia kellett Csepi Lajosnak, és az ÁV igazgatóságának 11 tagjából nyolcnak szinte azonnal mondtak fel, a régi gárdából őszre már csak ketten maradtak. Az egyikük Kocsis István volt. Túlélését néhányan azzal magyarázzák, hogy ipari ismeretségein keresztül megfelelő MSZP-s kapcsolatokkal rendelkezett. Néhány akkori befolyásos szakember szerint az új kormánypártok komoly erőket fektettek a szervezet kézben tartására, és a KDNP-s Latorcaihoz szorosan kötődő Kocsis megfelelő, szocialista politikai hátszél nélkül nem maradhatott volna. Mások szerint nem csak erről volt szó: az új vezetők is tudták, hogy az ÁV-nél ő dolgozik a legtöbbet, „és a sok politikai kinevezett mellett kellett valaki, aki tényleg dolgozik”. Októberben Bartha Ferenc akkori privatizációs kormánybiztos leváltotta Jellen Sándort, aki az Antall-kormány idején szerezte ig-tagságát, és Csepi leváltása után az ÁV-t vezette. Helyére a kifejezetten privatizációval foglalkozó ÁVÜ korábbi igazgatóját, Lascsik Attilát nevezte ki. Az új főnök és Kocsis konfliktusa az akkori munkatársak szerint már csak a személyiségük közti különbségek miatt is kódolva volt, és Lascsik 1996 júniusi kirúgásáig tartott hatalmi vetélkedésük. A Kocsisnál majd’ tíz évvel fiatalabb Lascsik Attila újsághirdetésre jelentkezve került a szervezethez ’90-ben, és külföldi tanulmányokkal, korszerű tudással felvértezve, „hivatala elefántcsonttornyából” irányította a testületet. Ezzel szemben Kocsis ágazati karrierjét ismeretségeinek köszönhette, és menet közben, a gyakorlatban tanult bele a szakmába. Jobban szerette éttermekben, „fehér asztal mellett” intézni bizalmas megbeszéléseit, és többek szerint „jobban hitt a személyes kapcsolattartásban, mint a papírmunkában”. Nyílt konfliktus nem volt köztük, de a viszony jellemzésére több forrásunk is felidézte az alábbi, már az ÁPV-s időkből származó történetet: Kocsis szeretette volna hivatali autóját egy Audi 100-asra cserélni, ami vezérhelyettesi posztjához nem járt automatikusan. Tudta, hogy igénylését Lascsik soha nem írná alá, ezért a vezérigazgató egyik külföldi útja idején Szokai Imre ÁPV Rt. igazgatósági elnöknél intézte el a jármű kiutalását. Kocsis István nem így emlékszik erre a történetre.
Elvtársi csók 1995-ben hirtelen felgyorsultak az események a privatizációs szervezet körül. A költségvetés az összeomlás szélén volt, és a kormány a privatizációból remélte feltölteni az államkasszát. A komoly eladásoktól kezdetben ódzkodó Horn Gyula elfogadta, hogy gőzerővel induljon a magánosítás. Az eladásokat erősen szorgalmazó SZDSZ szövetségesre lelt Bokros Lajos pénzügyminiszterben, és meggyőzték a vonakodó szocialista politikusokat, hogy újabb Bokros-csomag lehet az ára a bevételi lehetőségek elszalasztásának. Bartha kormánybiztos helyett Suchman Tamás immár tárca nélküli miniszterként vette át a privatizáció kormányzati irányítását ’95 tavaszán.
Suchman kezdetben fenntartásokkal kezelte Kocsis Istvánt, de alig néhány hét után első számú szövetségesévé választotta. Hogy Suchman viselkedésében mi hozta a változást, arról csak találgatásokat hallottunk, viszont bensőséges kapcsolatuk nem volt titok a privatizációs szervezeten belül. Míg az igazgatósági tagok Suchmant „miniszter úrnak” szólították, addig Kocsis „Tamáskámnak” hívta, és többször látták őket, amint „elvtársi” csókkal köszöntötték egymást irodaházuk parkolójában. „Suchman tudta, hogy Kocsis sokkal hatékonyabb, és könnyebben talál ki kreatív megoldásokat.” „1996-ra Lascsik már a küszöb alatt közlekedett, és sok ügyben a rangban alatta álló Kocsis volt döntési pozícióban” – jellemezték a privatizációs szervezet akkori dolgozói a miniszter és a vezér-helyettes viszonyát.
Amikor 1995 júniusában az ÁV és az ÁVÜ összevonásával megalakult az ÁPV Rt., a koalíciós pártok komoly pozícióharcba kezdtek az igazgatótanácsi tisztségekért. Állítólag politikai háttéralkuknak köszönhetően lett Lascsik Attila az új szervezet vezérigazgatója, Kocsis pedig az egyik vezérhelyettes. Információink szerint MDF-es múltja miatt az SZDSZ bizalmatlan volt vele szemben, így az ÁPV igazgatósága először nem hagyta jóvá kinevezését, ám ezután Suchman tajtékozva rohant be az ülésre, és határozott fellépésére másodjára jóváhagyták Kocsis posztját. Azonban nem került be az igazgatótanácsba, ami számára hosszú távon szerencsének bizonyult. Az igazgatóságot ugyanis ’96 őszén elsöpörte a Tocsik-botrány, Kocsis viszont a testületnél maradt, és közös megegyezéssel – és az ezzel járó tízmillió forintos végkielégítéssel – távozott az ÁPV Rt.-től 1997 decemberében.
A kivitelező Egy hónappal az ÁPV megalakulása előtt történt egy érdekes eset, amely többek szerint jól példázza, hogy milyen furcsa kavarások jellemezték a korszakot. Bokros Lajos szerette volna elérni, hogy a bankok vezérigazgatói és elnöki pozícióit szétválasszák. Úgy vélte, hogy így a kormány jobban tudja ellenőrizni az akkor még állami tulajdonban lévő pénzintézeteket. Látványosan két nagy kudarca volt az alig néhány hónapja hivatalban lévő miniszternek: Princz Gábor (Postabank) és Csányi Sándor (OTP) esetében. A bankokkal közvetlenül Kocsis István keveset foglalkozott, viszont információink szerint a politika és az ÁV Rt. között bankügyben ő volt a kapcsolattartó. A vezetői posztok szétválasztásából politikai ügy lett. Princz teljhatalomban tartása érdekében Horn Gyula és Suchman Tamás személyesen is felléptek, Csányi esetében azonban bonyolultabb forgatókönyv érvényesült. 1995. május 12-én az OTP részvényeseinek közgyűlésén módosították a cég alapszabályát, hogy megindulhasson a bank privatizációja. Az ezt szorgalmazó, 18,7 százalékos tulajdonos Pénzügyminisztérium azonban nem vehetett részt a közgyűlésen, mert részvényesként történő bejegyzése még folyamatban volt. Az ÁV Rt-nek nem illet a PM akaratával szembemennie, pedig nem támogatta Bokros javaslatát. Ezért trükkös megoldáshoz folyamodott. A közgyűlés előtt két nappal még volt 60,57 százaléknyi részvénye, de ebből 20 százalékot egy nappal a közgyűlés előtt átadott a tb-önkormányzatoknak. Az ÁV az átadással feltűnően sietett, ezt bizonyítja, hogy az ugyanehhez a csomaghoz tartozó más cégek részvényeit hetekkel később sem juttatta el a társadalombiztosítást felügyelő testületnek. Itt a legerősebb az MSZOSZ volt, amelynek vezetője, Nagy Sándor Csányi funkcióinak megtartása mellett lobbizott. Suchman Tamás a szakszervezeti lobbi mellé állt. A közgyűlésen az ÁV képviselője ugyan felvetette az elnöki és vezérigazgatói tisztség szétválasztásának lehetőségét, de ezt a változatot az ÁV által helyzetbe hozott önkormányzatok elvetették. A HVG 1995. május 27-i cikke politikai színjátéknak minősítette a közgyűlést. Ez a bonyolultan előkészített közgyűlési szavazás jól jelzi, hogy milyen ügyeskedések és politikai lobbik kísérték az ÁPV és jogelődei munkáját. Egy, az ÁV-nál akkor vezető beosztásban dolgozó forrásunk úgy emlékszik, hogy a közgyűlés előtti alkudozásokat Suchman Tamás igényei szerint Kocsis István szervezte. A cél nem kifejezetten Csányi helyzetbe hozása, hanem az volt, hogy Suchman megfeleljen a szakszervezeti lobbinak.
Van, aki a fenti időből eredezteti Csányi és Kocsis barátságát, de ezt az őket közelről ismerők és maga Csányi Sándor is butaságnak tartják. Csányi és Kocsis a kilencvenes évek eleje óta ismerték egymást, de csak 1997-ben vált aktívvá a kapcsolatuk, amikor Kocsis István az ÁPV delegáltjaként, de természetes személyként az OTP igazgatótanácsának tagja lett. Ekkor lett igazgatósági tag a Kocsissal szintén jó barátságban lévő Pintér Sándor, az akkor frissen leváltott rendőrfőkapitány és későbbi belügyminiszter is. Csányinak szimpatikus volt Kocsis munkastílusa, és fontosnak tartotta, hogy az ipari szférát jól ismerő szakember is ig-tag legyen. Kocsis jelenleg is tagja a testületnek, sőt, 2001 óta tulajdonostárs a korábban Villányi Borászatnak nevezett Csányi Pincészetben. Évente néhány alkalommal összejön a két család, és összeköti őket a vadászathoz fűződő szenvedélyük is, bár ritkán hódolnak közösen ennek a sportnak. A két csúcsvezető kapcsolata azért érdemel figyelmet, mert több forrásunk és korábbi újságcikkek is utaltak arra, hogy Csányi Sándor a háttérből támogatta Kocsist a paksi üzemzavar utáni kavarodásban, és az MVM-vezérigazgatói poszt elnyerésében is. Ezt Csányi Sándor légből kapottnak minősítette, mondván, nem lobbizott Kocsisért, de „ha szóba került a neve bizonyos helyeken, akkor nem beszéltem ellene”.
Két macska voltam Az 1995-ös évre az akkori ÁPV-sek közül mindenki úgy emlékszik vissza, mint az elképesztő rohammunkák idejére. Az igazgatótanács heti ülésein előfordult, hogy több mint egy tucat nagy értékű privatizációs szerződésről döntöttek. Suchman nagyon kemény tempót diktált. Egy akkor befolyásos vezető szerint „úgy érezte, hogy neki kell megmenteni a magyar népet az újabb Bokros-csomagtól”. A szerződések előkészítése több stratégiai fontosságú vállalat esetében is Kocsisra hárult. Ő lapunknak így idézte fel ezt az évet: „Rohammunka volt, de szakszerű technikával végeztük. A nemzetközi gyakorlatnak megfelelő, nyílt tendereket írtunk ki. Nem lehet persze mindent hibátlanul csinálni, de az eredményeket ma is egyértelműen pozitívnak lehet értékelni. Tény, hogy ’95-96-ban 500 milliárd forint készpénzt hoztunk be az államnak. Többet, mint az addigi teljes privatizáció összbevétele volt. Ha ez nincs, az ország fizetésképtelenné vált volna.”
Az év egyik legnagyobb dobása a máig sokat vitatott energetikai ágazat részleges privatizációja volt. Suchman Tamás ragaszkodott ahhoz, hogy ezt Kocsis intézze, több forrásunk is úgy emlékezett, hogy Lascsikkal ősz elején alá is íratott egy meghatalmazást erről. Decemberre az erőművek és az áramszolgáltatók már külföldi befektetők kezében voltak, és a pénz is befolyt az államkasszába. Pedig tavasszal Kocsis és Suchman még különböző konstrukcióban gondolkodtak. Suchman arra gondolt, hogy a szolgáltatókat és az erőműveket egy trösztben kellene egyesíteni, és 49 százalékát tőzsdére vinni. Kocsis viszont azt javasolta, hogy a társaság részvényeit német befektetőknek kellene adni, akik cserébe átvállalnák a magyar állam német bankok felé fennálló adósságát. Végül a szolgáltatókat és az erőműveket különböző vállalatoknak adták el, amelyek azóta is profitot termelnek, nem kis részben az eladó magyar állam által garantált 8 százalékos eszközarányos nyereségnek köszönhetően. Ezt egyes forrásaink szerint azzal az érvvel érte el az energetikai lobbi, hogy nincs elég áram az országban, kapacitásbővítésre van szükség. Az 1995-ben meghirdetett, körülbelül 2000 megawattról szóló bővítési terv fokozatosan lekerült a napirendről. Holott ez egyik kiindulópontja volt a privatizációnak. (Lásd Szabadáram című írásunkat a 68. oldalon.) A magára maradt, az árammal nagykereskedői tevékenységet végző állami MVM viszont azóta is veszteséges.
Az energetikai szerződések megkötésére Kocsis egy új módszert talált ki, amely hatékonyságára több régi munkatársa is csodálattal emlékszik vissza. „Akkoriban az volt a gyakorlat, hogy kiírtuk a tendert, aztán bejöttek a pályázatok, üzleti tervek. Ezeket értékeltük, majd az igazgatóság elé vittük, ahol döntés született. Ekkor indultak csak meg a konkrét szerződéskötésről a tárgyalások, és hosszú hónapok alkudozása után vagy lett üzlet, vagy nem, és ha nem, akkor kezdődött az egész elölről. A Kocsis-féle novum viszont így nézett ki: Előzetes kvalifikáció után elmondtuk a lehetséges befektetőknek, hogy mi milyen szerződést akarunk, és jelezzenek vissza, hogy hol a probléma. Két ilyen kör volt, ahol minden nyílt lapokkal ment, ismerték egymás észrevételeit a pályázók. Ekkor lezártuk a vitát azzal, hogy a kialakult szerződéstervezeten már módosítani nem lehet. Minden jelentkező megkapta ugyanazt a szerződést, és csak nevet és árat kellett ráírniuk. A győztesnek pedig nyolc napon belül kellett fizetnie. ’95 végére befolyt a bevétel. Csak így lehetett ezt időben teljesíteni” – magyarázta az akkori szerződéseket az egyik szakember, aki közvetlenül Kocsis mellett dolgozott. Kocsis azóta is büszke erre az ötletre: „A closingot előrehoztuk és így már szerződéskötés előtt kialakult a szerződés szövege” – foglalta össze a technikát. A sietségre jellemző, hogy az energetikai privatizációról szóló szerződések jóváhagyását egy hirtelen összehívott, rendkívüli ig-ülésen, az MVM egyik főváros környéki üdülőjében hozták meg. Ezenkívül mindig az ÁPV székházában ült össze az igazgatóság. Az ülés egyik résztvevője szerint „kafkai volt, ahogy elszállítottak minket autókkal az irodából”. Egy másik forrásunk pedig úgy emlékezett, hogy Kocsis stábjában nem voltak megfelelő felkészültségű, nyelvtudással bíró jogászok, és ezt az előnyüket a külföldi partnerek a szerződések szövegezésekor ki is használták.
Az energetikai szerződésekhez bizonyos esetekben titkos záradékokat is csatoltak. Ez történt az RWE-nek eladott Mátrai Hőerőmű esetében is. Itt a vételárként adott 74 millió dollár felett további 26 millió dollárt adott a német cég, mert egy titkos kiegészítésben az ÁPV Rt. ígéretet tett arra, hogy a bükkábrányi lignitbányára alapulva kétszer 500 MW-tal bővítheti kapacitását. Az Orbán-kormány azonban fölöslegesnek tartotta a kapacitásbővítést, és a be nem váltott ígéret miatt kártérítést kellett fizetnie a lignitbányát addigra megvásárló RWE-nek. A titkos záradék aláírásának körülményeit parlamenti albizottság vizsgálta, ahol meghallgatták Kocsis Istvánt is. Ő akkor már az RWE alkalmazottja volt.
A nagy túlélő 1996 nyarán Suchman Tamás leváltotta Lascsik Attilát, és helyére az ÁPV Rt. vezérigazgatói székébe Kocsis István került. Kocsis ezzel automatikusan tagja lett az igazgatótanácsnak is. Ekkor már az SZDSZ sem tiltakozott. Egyesek szerint kinevezését kifejezetten támogatta a privatizációs eredményekkel elégedett Horn Gyula is. Az új vezér továbbra is megtartotta azt a szokását, hogy az állami cégeknél helyben tájékozódott. Felkészült esetleges katasztrófákra is: szolgálati autójára már megkülönböztető jelzést igényelt, hogy vészhelyzet esetén gyorsan érhessen a helyszínre. Állítólag előfordult, hogy azzal bíztatta munkatársait, hogy egy esetleges atomkatasztrófa idejére biztos helyet tud szerezni nekik a legfontosabb állami vezetőknek fenntartott bunkerben. Első számú vezetőként sokan sokféleképpen emlékeznek rá. Van, aki szerint a nála alacsonyabb rangúakkal rendkívül lekezelő volt. „Kocsis nem beszélget, hanem kinyilatkoztat. Ül, mint egy fáraó, nem is néz az emberre.” Mások szerint nagy elvárásai vannak, de korrekt vezető, aki alkalomadtán szívesen nótázik és humorizál is. Egyik kedves élce volt, hogy az íróasztalán tartott uránércre mutatva figyelmeztetett, hogy „urán, de nem sugárzik”.
1996 őszén robbant ki a Tocsik-botrány. A Tocsik Mártával kötött szerződést ugyan még vezérhelyettesként Kocsis István írta alá az ÁPV részéről, de ez formaság volt: Lascsik távollétében tette. A szerződés megkötéséről korábban az igazgatóság döntött, aminek Kocsis 1996 elején még nem volt tagja. Így ő soha nem volt vádlottja az évekig húzódó bírósági tárgyalásoknak, bár Liszkai Péter jogi főtanácsos a HVG szerint - egy korábbi vallomását módosítva – az eljárás egyik szakaszában azt mondta, hogy Kocsis adott neki utasítást a szerződéskötés előkészítésére. Kocsis és forrásaink is úgy emlékeznek azonban, hogy a belterületi földekről szóló, önkormányzatokkal folyó tárgyalásokra Szokai Imre javasolta az ügyvédnőt. A Tocsik-botrányba Suchman Tamás, majd az ÁPV teljes igazgatósága is belebukott 1996 októberében. Ketten azonban az új privatizációs miniszter, Csiha Judit alatt is megtarthatták posztjukat: egyikük Kocsis István volt. Kocsisnak ugyan át kellett adnia a vezérigazgatói posztot, de vezérigazgatói-helyettesként továbbra is az ÁPV-nél maradt. Munkatársai szerint hamar elfogadta az új helyzetet, és kifejezetten jó kapcsolatba került az új privatizációs miniszterrel is.
Végül az 1997-es év végén távozott az ÁPV Rt.-től. A manager magazinnak azt mondta, hogy öt év nagyon izgalmas, de nagyon stresszes időszak után elérkezettnek látta az időt, hogy váltson, ráadásul a nagy privatizációk kora lejárt. Szóba került ugyan, hogy új intézményt szerveznek az ÁPV helyére, de az energetikában és a nehéziparban már nem voltak várólistán komoly vállalatok. Több ajánlat közül ő az RWE megkeresését választotta, azt a céget, amelynek többek között a Mátrai Erőművet éppen ő adta el. A kétéves összeférhetetlenségi korlát eddigre pont lejárt, és nem ő volt az egyetlen, aki az energetikai privatizátorok közül valamelyik vásárlóhoz ment. Ennek ellenére sokan nem találják szerencsésnek a választását, mert a váltás sok pletykára adott okot.
Kocsis először Németországba költözött, előbb egy féléves nyelvtanfolyamra küldték, majd az RWE központjába ment dolgozni. Később a cég magyarországi érdekeltségeinél töltött be vezető tisztségeket. Kocsis így emlékszik akkori döntésére: „Akkor volt napirenden Németországban a villamosenergiai iparág átalakítása. Kint dolgozni két évet azt jelentette, hogy láttam, hogyan alakítják át a régi rendszert. Jól döntöttem, mert valóban hasznosnak bizonyultak a kinti tapasztalataim.” Kocsis elhatározásában ismerősei szerint szerepet játszott az is, hogy így három gyermeke tökéletesen megtanulhatott németül. Távozásáról 1997 decemberében mégis hirtelen döntött. Már megvette a család a karácsonyfáját, amikor eldőlt, hogy az ünnepeket nem itthon, hanem Németországban töltik. Egyesek szerint Kocsisnak azért lett hirtelen sietős elhagyni az országot, mert valakik megijeszthették, „hogy egyik ügye miatt megütheti a bokáját”. E ködös gyanúsításnál azonban többet nem hallottunk. Kocsis szerint az őt ért kritikák sértettségből vagy dilettantizmusból fakadnak.
Vele az erő Az Orbán-kormány idején hol a Dunaferrel kötött vagyonkezelői szerződése miatt (ezt az Orbán-kormány a menedzsment aránytalanul nagy sikerdíjára hivatkozva 2001-ben felmondta), hol a Mátrai Hőerőmű titkos záradéka miatt citálták parlamenti bizottságok elé Kocsist. A Dunaferr-szerződés megjárta a KEHI feljelentése nyomán az ügyészséget is, de nem találták törvénysértőnek a szerződést.
Az állam 2002-ben, a második MSZP-SZDSZ kormány megalakulásakor nevezte ki újra fontos pozícióba Kocsis Istvánt: 2002-2005-ben a Paksi Atomerőmű Rt. vezérigazgatója volt. Néhány ismerőse szerint Kocsis nem érezte igazán jól magát Pakson, számára inkább parkoló-pálya volt az MVM tulajdonában lévő, és ezért csekély önállósággal bíró cég vezetése. Többen is mondták, hogy ő inkább az MVM vezetését akarta már akkor megszerezni, ezt azonban a Medgyessy-kormány Pál Lászlónak adta. Ugyanakkor Pakson nagyon tudatos építőmunkába kezdett, és egy új vezetői gárdával vette körbe magát. Közülük többen most is az MVM meghatározó tisztségviselői.
Az erőműben 2003 áprilisában, alig fél évvel kinevezése után súlyos üzemzavar történt. Több tonna sugárzó elem szóródott szét a kettes blokk tisztítótartályában, és a veszélyes anyag kiemelése jelenleg is folyik. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség tervezési és vezetési hibákat is feltárt (lásd mm 2005/12.) a Csernobil óta legsúlyosabb európai nukleáris szerencsétlenség kivizsgálásakor. Több szakértő is azt állítja, hogy Pakson már 1998-ban kezdtek elromlani a dolgok, amikor az első politikai alapon kinevezett vezérigazgató került hatalomra. A trend szerintük 2002-ben is folytatódott, mert Kocsisnak ugyan közgazdász elődjéhez képest valamivel több köze volt a nukleáris iparhoz, de gépészmérnökként azért ő sem volt teljesen képben. „A politikai kinevezettek megmérgezték a hangulatot az erőműben. A felső- és középvezetői posztokat politikai alapon kezdték cserélgetni, és ez behúzta a kéziféket a belső kommunikációban. Akik látták, hogy baj lesz, inkább nem szóltak, nehogy lojalitásukat vonják kétségbe” – mondta lapunkak a paksi belső ügyeket állítása szerint jól ismerő forrásunk. Bár a fortélyos félelemről több név nélküli forrás is nyilatkozott 2003-ban különböző lapoknak, volt olyan forrásunk, aki szerint Kocsist kifejezetten szerették paksi emberei. „Amikor 2005-ben távozott, összehívtak mindenkit középvezetői szintig, és hosszú tapssal búcsúztatták.”
Az üzemzavar után az erőmű igazgatótanácsának egyik akkori tagja szerint Kocsis és stábja nagy zavarban volt. „Igyekezték volna elkenni a dolgot. Körülbelül két hét kellett, amíg összeszedték magukat, és aztán egyre jobban ment a válságmenedzselés. A kárelhárításról az oroszokkal például nagyon jó szerződést kötött Kocsis.” A kezdeti zavarról sokat elárul, hogy az április 10-én éjjel bekövetkezett üzemzavarról csak 24-én tartott sajtótájékoztatót az erőmű vezetése, és két hétig Kocsis István a nyilvánosság számára láthatatlan volt, a sajtóval nem állt szóba.
„Nagyon megviselte az az időszak” – mondta egy jó barátja, aki szerint ekkora nyomás alatt más összeroppant volna. Kormányzati körökből származó információink szerint Kocsis leváltása komolyan napirenden volt akkoriban, de végül az ellenzék és a környezetvédő szervezetek hangos tiltakozása ellenére is megtarthatta pozícióját. Vannak, akik szerint régi MSZP-s kapcsolatait használta ehhez, mások szerint Csányi Sándor támogató jóindulata segített. Azt többen is említették, hogy sokszor a hatalmi hierarchián átnyúlva, a hivatalosan elvártnál felsőbb szinteken kereste akkoriban a kapcsolatot a kormány vezetőivel, illetve magával a miniszterelnökkel. „Ezt az ügyet csak nagyon erős politikai támogatással lehetett túlélni” – vélte egy közeli barátja is.
Kocsis István jelenleg az MVM holdingosításán dolgozik. Mostani feladata megerősíteni a veszteséges MVM-et, illetve pozíciókat szerezni a szomszéd országokban. Fideszes politikusok attól tartanak, hogy ismét privatizációval bízták meg. Ő lapunknak így nyilatkozott: „A cél, hogy 51 százalék tartósan állami tulajdonban maradjon.” A holdingosítás egyik fontos állomása volt, hogy a cégcsoport legértékesebb tagjának számító MAVIR visszatért az MVM irányítása alá, bár az integráció mértékében még komoly viták vannak közte és a Kóka János vezette GKM között. Ha megfelelő állami támogatással sikerül az MVM-et fellendítenie, és egy részét tőzsdére vinnie, nehéz lesz a most 54 éves menedzsernek új kihívást találnia. „Kapcsolatai és szorgalma alapján akár magas kormányzati pozíciót is kinézek belőle” – mondta a jövőről egyik barátja.
A továbbra is éjt nappallá téve dolgozó Kocsis István egyetlen hobbija a vadászat. Még a 90-es években kezdte űzni ezt a sportot, sok gazdasági és társadalmi megbízatása közül az egyik a Gemenci Erdő- és Vadgazdasági Rt. felügyelőbizottságához köti. Tudományos, ipari és sportegyesületi tisztségeinek hosszú a sora. Ahogy lapunknak adott interjúja végén fogalmazott: „Talán jó lenne már egy részét elfelejteni”.
Magyari Péter
Szabadáram
Az 1995-ben „sebtiben” lebonyolított energetikai privatizációt a jobboldal azóta is vitatja, részben a sietség miatt, hogy nagyon gyorsan és szinte egy az egyben eladták szinte a teljes magyar energetikát (hat áramszolgáltatót és két erőművet). Fontos kampányelem az úgynevezett „luxusprofit”, vagyis a nyertesek államilag garantált haszna is. Valóban, a befektetők számára a szerződések tartalmaztak egy 8 százalékos garantált profitot. Ennek képzését bonyolult, több mint 20 tényezős képlet alapján számolták ki, és eszközarányos garantált nyereségnek nevezik. Erre azért volt szükség, mert az áram hatósági áras, és így garantálni kellett a befektetőknek, hogy mindenképpen jobban járnak, mint ha bankba tennék a pénzüket, így van olyan szakértő, aki indokolt tőkeköltségnek nevezi ezt a tételt. A módszer nemzetközileg elfogadott, külföldön is alkalmazzák. A vita inkább azon folyik a mai napig, hogy a különböző tényezőkből kialakított képlet mennyire jó, hiszen egyes befektetők profitja mára jóval túllépett a 8 százalékon, egyes piaci szereplők a hatékonyságuk növelésével már 20 százalék feletti haszonkulccsal dolgoznak. Hiába azonban a nagyobb haszon, az 1995-ben megkötött és ma is élő szerződések nem engedik, hogy az MVM kevesebbet adjon az áramért. Mivel a lakossági áram hatósági áras, ezért az MVM a rendszerből adódóan biztos veszteséget termel: a képlet szerinti garantált profitot biztosító árért veszi meg az áramot erőművektől, de a GKM által meghatározott olcsóbb áron adhatja csak tovább.
Ugyan a szerződések megkötésekor még csak előkészítés alatt állt az energetikai piac liberalizációjáról szóló EU-direktíva, és Magyarország még nem volt tagja az uniónak, sok szakértő kifogásolja, hogy a piac kötelező felszabadításával nem számoltak a szerződés megkötői. Jelenleg az EU Versenyhivatala az MVM-nek nyújtott állami kompenzáció miatt eljárást folytat Magyarország ellen, de a szerződések túlzottan hosszú távú lejárata (15-22 év) miatt is vizsgálódik. A helyzet érdekessége, hogy az akkori szerződéseket tető alá hozó Kocsis István most az MVM élén állva kell hogy kezelje az ebből adódó problémákat. Jövőre az EU-tagállamoknak teljesen fel kell szabadítaniuk energetikai piacukat, és ha az EU bajosnak találja a ’95-ös szerződéseket, akkor azokat is újra kell tárgyalni, azaz Kocsis István furcsa helyzetben találhatja magát. Az akkori szerződések ráadásul kimerítik az MVM kapacitásának nagy részét, vagyis a szabad piacról jelenleg akkor sem vehetne túl sok áramot, ha akarna. Márpedig az ukrán vagy a lengyel áram olcsóbb, mint a magyarországi erőművek által megtermelt.
|
|
