|
|
 |
 Légtisztító kereskedelem
Szén-dioxid-tőzsde
Egész Európában lehet immár adni-venni a szén-dioxid-kibocsátási jogokat, áprilisban magyar központú netes tőzsde is indult. Az emisszió csökkenhet, mert a szén-dioxid-kibocsátást mérséklő beruházásokkal ugyanúgy pénzt lehet keresni a börzén, mint az elavult termelés megszüntetésével.
A kiotói egyezményt ratifikáló országoknak 2008-tól mérsékelni kell az üvegházhatásért felelősnek tartott gázok, elsősorban a szén-dioxid emisszióját (A kiotói egyezményről lásd Lassú beteljesülés című írásunkat). Az EU-tagországok – amolyan eminens diákként – már 2005 és 2007 között megkezdték a csökkentést. A tagállamok körében hároméves emissziókereskedelmi rendszer (Emission Trading System – ETS) indult el. Az EU ezt afféle főpróbának szánja a kiotói egyezmény életbe lépése előtt. A két rendszer tehát összefügg, de teljesen más a mechanizmus. „Az európai rendszer segítségével a nagy pontkibocsátók, vagyis kilenc meghatározó szektor (pl. acélkohók, erőművek, olajfinomítók, papír-, üveg- és cementgyárak, gyógyszeripari cégek) kibocsátása szabályozható, amely becslések szerint a teljes kibocsátás 45 százalékért felel. Nincsen benne azonban a rendkívül fontos, de igencsak elaprózott kibocsátású közlekedés illetve a mezőgazdaság” – mondja Baráth Barna, a Vertis Környezetvédelmi Pénzügyi Tanácsadó Kft. ügyvezetője. Az EU25-ben a rendszer 12 ezer nagy kibocsátót jelent, amelyek előbb 2005. január 1-től 2007. december 31-ig egy próbaidőszakban, majd 2008. január 1-től, 2012. december 31-ig már élesben kénytelenek mérsékelni a kibocsátásukat. Természetesen az elképzelések szerint 2012-ben sincsen vége a folyamatnak, további vállalások jönnek, ám ezek tartalmáról még nem sokat nem lehet tudni.
Korlátozás és kereskedelem Az EU az emissziómérséklés céljához egy tőzsdei, tőkepiaci terméket rendelt. A modell elnevezése cap and trade (korlátozás és kereskedelem). Az országok, illetve az érintett létesítmények kvótát kapnak, hogy mennyi szén-dioxidot bocsáthatnak ki. Ha többre van szükségük, megvehetik, viszont ha mérsékelni tudják a kibocsátásukat, eladhatják ezt a jogot. A kibocsátásmérséklés célját mindez úgy szolgálja, hogy valamivel kevesebb kvótát osztanak szét a cégek között azok valós kibocsátásánál. Elvileg legalábbis ez volt a cél, más kérdés, hogy az uniós tagállamok nagy része „túlallokálta” magát, mint ez a május 15-én közzétett hitelesített adatokból látható. (A 25 EU-tagállamból 4 még nem hozta nyilvánosságra a kibocsátásra vonatkozó adatait.) (Lásd táblázatunkat.)
Az európai rendszerben egy tonnányi CO2-kibocsátási egység neve European Union Allowance (EUA). Az EUA a létesítmények életében mostantól egy költségelem, amely két módon is csökkenti a kibocsátást. Ha az EUA árfolyama 20 euró, akkor annak a cégnek, amelyik például 200 ezer eurós beruházással évente 5 ezer tonna szén-dioxid-kibocsátást tud megspórolni, már két év alatt megtérült a beruházása, mert eladhatja a fel nem használt kibocsátási jogait. Másrészt az EUA ára beépül minden költségszámításba. Ha ezer tonna szén-dioxid kibocsátásával olyan terméket gyárt egy cég, amelynek összprofit-tartalma 15 ezer euró, akkor jobban jár, ha nem termel, hanem eladja 20 ezer euróért az emisszió lehetőségét. Mindez persze versenyaggályokat is felvet. A legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó ágazatok között vannak olyanok, mint például a villamosenergia- vagy a cementipar, amelyek a szállítási költségek miatt nem versenyeznek távoli régiókkal, így a korlátozásokat el nem fogadó kínai, indiai piacokkal. Más iparágakban azonban, így az acélgyártásban, már globális versenyelőnyhöz juthat az a gyártó, amelyiknek nem kell kvótát vásárolnia, éppen ezért Európában már felvetődött a gondolat, hogy vámjellegű szén-dioxid-adóval kell terhelni az import acélt. Az európai ipar ugyanis attól fél, hogy egyes szennyező iparágak – amelyek az olcsóbb élőmunka miatt már amúgy is Ázsia felé kacsingatnak – a kibocsátási limiteket megkerülve egyszerűen elmennek Kínába.
Összhaszon Az adásvétel összességében mégis ösztönzi a környezetvédő beruházásokat, illetve megállíthatja az elavult gyártási technológiákat, mégpedig éppen ott, ahol valóban a legjobban megéri a racionalizálás. Amelyik cég pedig nem képes a kibocsátást csökkenteni, annak meg kell venni a piacon az EUA-t, vagy büntetést fizet. Nem is keveset, 2007-ig tonnánként 40 eurót, 2008-tól pedig 100 eurót. Ráadásul a büntetés megfizetése után is meg kell venni az egységet. A várakozások szerint az első kereskedési periódusban mindez 20-30, a másodikban 600 millió tonna kibocsátáscsökkentést okozhat. A nemzetközi kereskedelemben eddig valamivel több mint egy év tapasztalatai ismertek, ez idő alatt az árfolyam előbb nagyon megugrott – tonnánként 5 euróról 30 euróra –, majd visszaesett 10 euróra május elejére. Az európai adatok május közepi közzétételét éppen ezért nagy várakozás előzte meg, mivel az előzetes adatok is azt jelezték, hogy eladók inkább lesznek, mint vevők, ezért sokan féltek, hogy az árfolyam nagyon leesik, akár nulla közelébe, ami praktikusan az egész rendszer összeomlását jelentette volna. Szabó Gergely, az internetes szén-dioxid-tőzsde vezetője szerint „az egész piacra jellemző, hogy nagy a bizonytalanság, az egy évre kiosztott 2100 millió tonna kibocsátás könnyen lehet, hogy elegendő lesz, mert a létesítmények hajlamosak voltak túlbecsülni igényeiket”. És bár ez igaz, végül az árfolyam a lista publikálásának napján felment 7 euróval, és lapzártánk idején is 15-16 euró körül mozgott. Emögött elemzők szerint az állhat, hogy a 21 EU-ország összesített adatai csak mintegy 2 százalékos túlallokációt mutatnak, ami egy, a várakozásokat meghaladóan kiegyenlített piacot mutat.
Eladók, vevők A kereskedési egységek európai kiosztása többlépcsős volt, az egyes országok összkvótáit egyrészt kiotói vállalásuk, másrészt jövőbeli igényeikre adott becslésük limitálta.
A vállalások igencsak különbözőek voltak: Magyarország például 2002 júliusában csatlakozott az egyezményhez, és azt vállalta, hogy az 1985–1987-es bázisidőszakhoz képest 6 százalékkal csökkenti a kibocsátást a 2008–2012-es évek átlagára. Ez már teljesült is, hiszen a rendszerváltás előtt működő elavult ipari létesítmények nagy része bezárt, így a kibocsátás már 2004-ben jóval alatta maradt annak a szintnek, amelyet az ország vállalt. (A bázisidőszak 121 millió tonnájához képest 80 millió tonna volt a kibocsátás.)
Magyarországon egyébként 229 üzemeltető tavaly évi 30,2 millió egységet kapott, aminek értéke az árfolyam függvényében változó, de mindenképpen százmilliárdos érték. A létesítmények viszont csupán 25,7 millió tonna szén-dioxidot bocsátottak ki. Ennek ellenére létesítményszinten így is lesznek vevők itthon is. Információink szerint például egy új beruházás miatt a MOL illetve a GE lámpagyártó részlege jelezte, hogy vesz majd kvótát.
A tervek szerint a nyár végéig elkészül a második Nemzeti Kiosztási Tervhez szükséges elvrendszer is – ez rendelkezik majd egyebek mellett arról, hogy hogyan kaphatnak kvótát a rendszerbe újonnan belépők –, év végéig pedig azok a számok is ismertté válnak, hogy mely kibocsátó mennyi kvótát kap a 2008–2012 közötti 5 évre.
Nemzetközi szinten a legtöbb nyugati ország jelenleg kiotói vállalásánál többet bocsát ki, így különböző ütemben, de el kell kezdeni csökkenteni az emissziót. Nagy valószínűséggel tehát az lesz a képlet, hogy a nagy kibocsátású, elavult, sőt azóta leépített ipari kapacitásokkal rendelkező Kelet-Közép-Európa nettó eladó lehet a piacon, a legfontosabb vevők pedig Olaszország, Spanyolország, Nagy-Britannia, Írország és Ausztria lehetnek. „A magyar cégek összességében kevés kvótát kaptak, így mindenképpen árelfogadók lesznek a piacon” – véli Pál Gabriella, a Budapesti Corvinus Egyetem Regionális Energiagazdasági Kutatóközpontjának főmunkatársa. A 2005–2007-es időszak végén az akkreditált hitelesítő szervezetek megállapítják, hogy a kvótáknak megfelelő volt-e a tényleges kibocsátás.
Hazai pontkibocsátók Magyarországon a kibocsátási egységeket a Nemzeti Kiosztási Lista brüsszeli jóváhagyását követően ismerhették meg az érintettek, a legtöbb dokumentum a rendszert üzemeltető Országos Környezetvédelmi, Természetvédelmi és Vízügyi Főfelügyelőség (OKTVF) honlapján lelhető fel. A kibocsátási kvótákat döntően ingyenesen kapták meg a létesítmények Európa-szerte, míg a jóváhagyott mennyiségek legfeljebb 5, 2008-tól pedig legfeljebb 10 százaléka azonban pénzért is értékesíthető. Mindez indokolt is, véli Lesi Mária és Pál Gabriella a szén-dioxid emisszió kereskedelméről írt tanulmányában. Az államnak ugyanis jogosan származik bevétele, hiszen a kibocsátásból eredően költségei is vannak, ilyenek például a klímaváltozáshoz történő alkalmazkodás, a kármegelőzés, a kárcsökkentés költségei. Magyarország tehát az országkvóta 2,5 százalékára nyílt aukciót hirdet majd. Három minisztérium (a Környezetvédelmi, a Gazdasági valamint a Pénzügyminisztérium) együttműködésében fogják a kormányrendelet szerint ennek a kicsit több mint 2 millió tonnának a kibocsátási jogát eladni 2008 első negyedévéig – a tervek szerint nem egyszerre, hanem több lépcsőben. Ezt bárki – így környezetvédő szervezetek vagy magánszemélyek is – megveheti, és ha nem használja fel, akkor ez a mennyiség kikerül a kereskedésből, és így végső soron a légkörből.
2006 áprilisától intézményi fejlődés is segítheti a valós piac kialakítását, mert elindult az internetes kelet-közép-európai szén-dioxid-tőzsde. A régió országaira specializálódott, mindenkit saját anyanyelvén kiszolgáló, biztonságos és átlátható, ráadásul olcsó börze közvetlenül kapcsolódik az EU kibocsátáskereskedelmi piacaihoz. Baráth Barna (az általa vezetett Vertis Környezetvédelmi Pénzügyi Tanácsadó Kft. a tőzsde tulajdonosa) elmondta, hogy „a börze már kapcsolódott is a Climex elnevezésű szövetséghez, amelyhez az angol UKPX, a Benelux államokat és Németországot kiszolgáló New Values és Európa latin részét elérő Sendeco2 tőzsdék tartoznak”. Tames Rietdijk, a Climex Szövetség vezetőhelyettese, „civilben” pedig a New Values holland technikai igazgatója szerint „az új tőzsde legfőbb érdeme, hogy egyszerűen összeköti a kelet-közép-európai piacokat a vevői oldalon felsorakozó nyugat-európai piacokkal, hiszen amúgy egy magyar erőmű és egy portugál papírgyártó vélhetően nehezebben találna egymásra.” Az internetes tőzsde olcsóbb is, mint az egyéb üzletelés, hiszen amíg az OTC-piacon (közvetlen telefonos kereskedelemben), vagy brókerek segítségével akár egy euró tranzakciós költségbe is belekerülhet egyetlen egység adásvétele, addig a parketten az ügyfél méretétől (éves kereskedési értékétől) függően csak 5-20 eurócentbe.
Baráth Barna bízik abban, hogy a kibocsátók valóban használják is a kereskedési lehetőséget. Ugyanakkor Kelet-Közép-Európában az ipari cégek gondolkodásában még nincsen benne az árutőzsde, hiszen amíg Nyugat-Európában évtizedek óta működnek az áram-, a gáz-, a szén-, vagy az olajpiacok, addig régiónkban kötött rendszerben kereskedtek.
Ám a kibocsátók akkor követik el a legnagyobb hibát, ha a semmittevést választják, hiszen például a 2005 és 2007 közötti emissziós egyenleget nem lehet feltenni egyetlen nap árfolyamára, vagyis csak az időszak végén eladni a felesleges vagy megvenni a hiányzó szén-dioxid-kvótát. Mindenesetre, mivel a térségben még mindig nem fejlettek az árupiacok, a pénzpiacokon kívül a szén-dioxidé lehet az első valóban európai piac.
Az internetes kereskedés fő előnye, hogy amíg más tőzsdéken brókereken keresztül lehet kereskedni, addig a kibocsátók itt közvetlenül helyezhetnek el vételi, eladási ajánlatokat, látják a kereskedési könyvet, és nem kell megfizetniük a brókerek díját. Később a kibocsátók mellett magánszemélyek, bankok is üzletelhetnek spekulációs céllal, de azt a tőzsdei szakemberek nonszensznek tartják, hogy környezetvédelmi szervezetek azért vásároljanak kvótát, hogy ezzel kibocsátást vonjanak ki a légkörből.
Aggályok A környezetvédő szervezetek viszont azt tartják a kibocsátáskereskedelem alapvető problémájának, hogy a kvóták kiosztásával az állam „fizet” a szennyezőknek. Kardos Péter, az Energia Klub szakértője szerint „nem kellene elfelejteni, hogy az emiszsziókereskedelem célja nem az, hogy a cégeknek legyen még valami, amit adhatnak-vehetnek, hanem hogy az összkibocsátás mérséklődjön”. Információink szerint ráadásul a hazai gazdasági lobbiszervezetek amúgy is hajlamosak voltak a túlbecslésre. Erőszakosnak jellemezték az építőipari cégek nyomulását (miközben többeknek csökkent az össztermelése 2005-re, mégis növekedést prognosztizálva túlallokáltak). Akadtak azért olyan gazdasági vezetők is, akik fontosnak tartották a célt, hiszen „nekik is van unokájuk”, de még a pozitív hozzáállásúak is jellemzően túlbecsülték a szükségleteket. A kibocsátáscsökkentés célja persze a szabályozás, a létesítmények megbüntetése révén részben így is teljesülhet, hiszen ezeknek már önmagában is van visszatartó ereje, de elsősorban csak a fejlett világban. Ami globálisan segíthetne – a kiotói egyezmény betartatása és minél szélesebb körű elfogadása –, az sok gyakorlati kérdést is felvet. Ráadásul a nemzetközi közjogi egyezményeknek mindig a leggyengébb pontja a szankcionálás. Ahogy egy szakértő fogalmazott, „nem fogják lerohanni a túlkibocsátó országokat”, és az sem valószínű, hogy a közeljövőben a leggyorsabban fejlődő nagy szennyező országok – elsősorban Kína, India és Brazília – bármilyen korlátozást elfogadna. Szerintük a fejlett világnak kell elfogadnia, hogy náluk most a gazdasági növekedés a fő cél.
Brückner Gergely
(közreműködött Vajda Éva)
Lassú beteljesülés
1997-ben az úgynevezett kiotói megállapodásban részt vevő országok elfogadtak egy jegyzőkönyvet, amelyben vállalták, hogy a 2008 és 2012 közötti időszakra az 1990-es szinthez képest átlagosan 5,2 százalékkal csökkentik a szén-dioxid kibocsátását. Az egyezményt 141-en, köztük az emisszióért leginkább felelős 38 fejlett ipari ország írta alá. A megállapodás szerint az Európai Unió 8, az Egyesült Államok 7, Kanada és Japán pedig 6 százalékkal csökkentette volna kibocsátását. A megállapodás életbe lépésének egyik feltétele az volt, hogy legalább a világkibocsátás
55 százalékáért felelős országok ratifikálják is a szerződést, ez azonban az Egyesült Államok, Ausztrália, Oroszország, Kína és India (vagyis éppen a legnagyobb szenynyezők) húzódozása miatt sokáig nem vált valóra, sőt, az USA határozottan kihátrált az egyezményből. Végül Oroszországot sikerült megnyerni az ügynek, s a megállapodás 2005. február 16-án hatályba lépett.
Az egyezménynek nem jó reklám, hogy a kiotói előírásokat betartó fejlett országok (EU 15-ök, Kanada és Japán) GDP-növekedése az elmúlt 8 évben csak feleakkora volt, mint az egyezményt be nem tartó 11 fejlett országnak.
A magyar vállalás szerint 2008–2012 között az évi átlag legfeljebb 113 millió tonna üvegházgáz-kibocsátás lehet. Jelenleg mintegy 30 százalékkal alacsonyabb a kibocsátás.
Szennyező gázok
- Ötven év alatt 0,6 fokkal nőtt a Föld átlaghőmérséklete, 2100-ra akár további 1,4-5,8 fok lehet a felmelegedés.
- Fokozatosan csökken a természet szénelnyelő képessége.
- A szén-dioxid emisszióval évente 6,3 milliárd tonna szén
kerül a légkörbe.
- A kevésbé koncentrált üvegházhatású termékek káros hatása a széndioxidhoz viszonyítva
metán (CH4): 23-szoros,
dinitrogén-oxid (N2O): 300-szoros,
hexafluoridok (SF6) 22 ezerszeres.
- Együttesen évente ötmilliárd tonna szén kerül a levegőbe, ezért elsősorban a legfejlettebb országok felelősek.
- Egyéb üvegházhatású gázokkal is lehet emissziókereskedelmet folytatni egyedi megállapodások keretében. A péti Nitrogénművek Rt. például az N2O-kibocsátásának egy részét értékesítette.
|
|
